Húsvét margójára egy vonatablakból

Zenébe burkolózva szemlélem a tájat. A fülhallgatón is áthallatszik a kiabálás, megzavarva a gitárhúrokat, felbolygatva az elmélázásomat. De most nem érdekel, most nem tud magával ragadni a kiabálás mögött rejtőző emberi sors.  Most csak a tájat akarom nézni.A kopasz fákat, a már zöldellő bokrokat, a napsütést vagy csak az ablakon legördülő esőcseppeket. Áhítozom az üres, szürke hétköznapok után. A melegen átölelő karokat, melyekbe belebambulsz a tévé képernyőjét bámulva. Egy bizonyos üresség után áhítozom. Üresség, amely egybefonódik a hétköznapokkal, fojtogatóan, támogatóan, biztonságosan.

A lenyugvó nap által megfestett égboltot bámulva még egy dolgot akarok. Áhítatot. Az ünnep áhítatát. Mindig is megvolt és most még sincs sehol. Nem tudtam, hogy ennyire tud hiányozni. Nem is volt időm rá, ezt mormolom magamban. Hát persze, megint megtaláltam a legjobb kifogást. Lett volna időm, hogy ne lett volna, de könnyebb volt kifogásokat keresni. Ráeszmélek, hogy már nincs, az ünnep első felvonása már elkezdődött a templomokban. Jó lenne ott lenni velük.
Újra fülsértő kiabálás szakít ki mélázásomból. Kisebbségi, büntetett előéletű. Megbélyegzett. Megbélyegeztem. Lesütöm tekintetem, mikor elsétál előtte. Jézus és Péter jut eszembe. Hiszen Ő értünk halt meg és támadt fel. A mi, az ő, az én, a te bűnödért! Hirtelen elmosolyodok, boldog lettem e gondolatra.

Ideje számvetést tartani. Visszaolvasni, amit eddig írtam.Mennyi követelőzés, akaratosság. Feleslegesen.Újra elnézem az előbb még kiabáló férfit. Már csak a kisiklott életén kesereg. Az ő szívében most nincs helye az ünneplésnek. Ahogyan az enyémben sem volt helye eddig. Hirtelen mégis érzem az áhítatot, újragondolom az egész Feltámadást. Talán másnak is végig kellene gondolnia ezt, és boldogabb lehetne a világ. Nem a nyuszi, a csokitojás vagy a hideg víz miatt. Csak azért, mert valaki megváltotta a bűneinket. Mert feltámadott érettünk. Értünk, gyarló, kicsinyes emberekért. Újra mosolygok. Nem érzem már üresnek magam, nem akarom már a hétköznapiságot. Csakis ezt a pár különleges napot. Mosolyogva és boldogan.

Talán egy napon más is így fog mosolyogni ezen, bámulva a vonatablakon kopogó esőcseppeket. És akkor egy picivel jobb hely lesz ez a világ.


Jégvirág blog a Facebookon is!